A magyarországi benzinkutak fejlődése a technológiai, gazdasági és politikai változások függvényében formálódott, több mint egy évszázadon keresztül. Az első töltőállomások az 1920-as években jelentek meg, mikor az autóipar növekedésével párhuzamosan szükségessé váltak az üzemanyag-ellátó pontok. Ezek a kezdeti kutak még kézi szivattyúval működtek, és az üzemanyag mérésére átlátszó, 5 literes üvegpalackokat használtak.

1910-ig csak 355 darab gépjárművet tartottak számon hazánkban, így nem is volt indokolt tömegesen töltőállomásokat üzemeltetni. Ebbe a számba beletartoztak a motoros repülőgépek is.

A húszas években robbanásszerűen megnövekedett a kutak száma, az első kettő után nem sokkal már 25 volt Budapesten. Ekkoriban szinte mindenki töltőállomást szeretett volna nyitni és ezáltal hosszú távú, biztos anyagi forrásra szert tenni.

A harmincas évek elején már 160 kút működött Budapesten, de túl nagy forgalmuk még ekkor sem volt. A háború miatt kevesebb gépkocsi rótta az utcákat és az üzemanyag ellátásban is okozott némi fennakadást. 1947-től egy kisebb megszakítással egészen 1956-ig csak jegyre lehetett üzemanyaghoz jutni. Aki ebben nem részesült nem járt jól, fel kellett ajánlania autóját az államnak, az állami Autokernek megvételre.

Az egyre erősödő szovjet befolyás hatása miatt a nyugati olajipari cégeket száműzték az országból. A második világháború és az azt követő államosítás radikális változásokat hozott: az Áfor (később MOL) irányítása alá került minden kút, míg a nyugati cégek kiszorultak. Ez az időszak a szocialista gazdaságot tükrözte, ahol a benzinjegyek nemcsak az üzemanyag-ellátást, hanem az állam polgáraihoz való viszonyát is jelezték.

Az 1960-as évektől kezdve a cégek a gazdasági nyitás és a nemzetközi visszatérése új lendületet adott a benzinkutak fejlődésének. Visszatértek a nagy márkák hazánkba, megszűnt a benzinjegy.
A háború után kiszorított Shell 1966-ban nyitotta meg újra első kútját a budapesti Mészáros utcában – mely a mai napig üzemel. Néhány évvel később az Agip is visszatérhetett Áforral közös állomásaival.

Korábban a kutak egészen máshogy néztek ki, mint manapság, csak a kútoszlop emelkedett ki a földből.

Népszerű szolgáltatás volt akkoriban, hogy parkolást biztosítása mellett autómosást és szervizt is vállaltak.
Nagy előrelépésnek számított, amikor már kétféle üzemanyagot árusítottak. Az egyik kútoszlopon benzint, a másikon motalkót lehetett tölteni, amely a benzin mellett tíz-húsz százalék etilalkoholt is tartalmazott. A háború okozta üzemanyaghiányt igyekeztek ezzel orvosolni. Erre egy másik példa, hogy a gázüzemű autók tankolását földgázzal, majd később fameghajtással igyekeztek megoldani, hogy költséghatékonyabbak legyenek.

A forgalomnövekedés miatt, és mert féltek a balesetektől a lakosok – amik be is következtek - a benzinkutak kiszorultak a város központjából a külvárosi területekre. Ez a folyamat részben a zaj- és légszennyezés csökkentésére, részben a költséghatékonyság növelésére irányult.

A városhatárokon kívül eső kutakon sokáig csak egy kis bódé állt, ugyanakkor már a háború előtt megjelentek a fedett beállókkal ellátott töltőállomások, ösztönözve ezzel a betérő vendégeket a vásárlásra. Az önkiszolgáló tankolás a huszadik század végén jelent meg.

Napjainkban a benzinkutak megjelenésükben hasonlóak, és nemcsak üzemanyagtöltő helyek, hanem multifunkcionális központok, amelyek a technológiai innovációkat, például az elektromos töltőállomások megjelenésével újabb fejlődési irányokat jelölnek ki.

Forrás: tudas.hu